A puha ágy ellenére (vagy talán pont azért) reggel sajnos nem ébredtünk túl frissen, de hamar összekaptuk a hazai utánpótlással nehezített cuccunkat, és még 7elött távoztunk a kempingből. Az Iglauer parkot sajnos senkinek nem tudom ajánlani, főleg sátrazásra nem...
A nap elején még egy kellemes, hűvös völgyben haladtunk, de ahogy kimásztunk belőle, mindjárt nagyon meleg lett. Úrkút előtt mi is belefutottunk abba a csapdába, amit már többen is megtaláltak: a falu előtt nem sokkal van egy kerítéssel lekerített rész, azon át szabvány létra, a kerítésen és azon belül(!) is jelzés. Természetesen bemásztunk némi nehézségek árán, majd jó sokat caplattunk lefelé a 40fokban, elég rossz úton. Szerencsére időben megláttuk, hogy kívül visz a jelzés, és fel van feszítve a drótháló, át lehet mászni alatta. Átjátszottuk a nagyzsákokat is, majd láttuk, hogy ahova az az út visz,amin elindultunk, onnan nem lehet kijutni létrán...Nagyon ügyes megoldás, ilyen még a Cserehátban sincs!
Ezután újabb, kissé lehangoló élmény következett: a Csárda-hegyi őskarszt. Néhány éve jártunk itt, gyönyörű hely. Most azonban erősen romló állapotban vannak a létrák, a szurdokok alján elburjánzott a szeder, bodza és társai, a táblák felét ellopták vagy megrongálták. És a legmegdöbbentőbb, hogy ehhez képest a karszt előtti pihenőben 1-2 éves új padok vannak, és rendszeresen nyírják a füvet. Ha erre van pénz, idő és energia, arra miért nincs, hogy a látnivalót is nézhető állapotban tartsák?
Egyébként sajnos úgy láttuk, ez a hozzáállás nagyon gyakori lett itt a Bakonyban. Az Iglauer-kemping vadiúj, de sebtében összegányolt székei és zuhanyzója, az az új tanösvény, aminek a Hölgykő vára is része, de a várat nem lehet megtalálni, ráadásul benőtte a bozót, a csak az OKT50-nek kirakott, de különben borzalmasan felújított jelzések...Fáj a szívünk, mióta azokon a helyeken túrázunk, amit, 10éves korunk óta járunk. Sajnos mióta mindketten egyetemisták vagyunk, nem sokat voltunk errefelé, de azóta minden csak leromlott.

Úrkúton tettünk egy kis kitérőt jégkrémért, kicsit hűltünk. Itt tudtuk meg, hogy hőségriadó van, gyorsan be is kentük magunkat naptejjel, nem mintha nem lennénk már teljesen feketék.
Némi újabb kavarás után borzalmas, forró aszfalton caplattunk felfelé a Kab-hegyre. Már a kezdeti szakaszon több fára emlékeztünk, bosszankodtunk, nyilván kell az égetnivaló az ajkai erőműbe, de majd a csúcs környékén jobb lesz. Sok kisebb pihenő után azonban egyre jobban elkezdtek hiányozni azok a fák, amik néhány éve még itt voltak. A legnagyobb megdöbbenés nem sokkal a csúcs alatt ért: itt legutóbb még szálbükkösben jöttünk fel, most pedig tarkopasz! Nem tudom, kinek volt már ilyen élménye, de nem kívánom senkinek...
Az adótoronyban dolgozóktól megtudtuk, hogy nemrég itt dőlt meg az országos szélrekord, és az vitte el az erdőt, meg a kilátót is. Legalább nem direkt csinálták, ez kicsit könnyített a lelkünkön. Nekiálltunk ebédelni, de felfedeztünk egy nagyon érdekes, narancssárga penészt a kenyéren, így pogácsáztunk.
A hegyről lefelé, nem túl érdekes számozott és betűzött nyiladékokban nagyon meleg volt, így borzasztóan kifáradva értül el Nagyvázsonyt. A vár sajnos addigra már bezárt, viszont Nóri talált egy olyan boltot, amit kinyitottak a kedvünkért, így lett kenyerünk, remélem ezen nem találunk új penészfajt.
Mivel a mai meleg az összes erőnket leszívta, nem mentünk el a Kinizsi-forrásig, a Pálos kolostorromnál táborozunk. Egész barátságos hely, padokkal és tűzrakóval, de ma csak minél előbb be akarunk bújni a hálózsákba, nincs erőnk még főzni is.

Eszti