Reggel nagyon reménykedtünk a szép időben, 5kor erősen állítottuk, hogy csak azért van ilyen hideg, mert hajnal van. Alapvetően jó, kissé felhős, bizonytalan időben sétáltuk le a hosszú aszfaltutat Abaújdevecserig. Egy néni segítségével sikerült megtalálni az „utat” Fancsalra (a mezőn keresztül vezetett minket).

Itt végre gyakorlatban is kipróbáltuk a mosást. Kinéztünk egy szimpi kékkutat, bevizeztük, beszappanoztuk (mosószappan, Tesco, 150 Ft) a ruhákat, jól átdörzsöltük, aztán kiöblítettük. Aztán a csap mellett lakó bácsi kijött, és hozott nekünk lavort, így könnyebb volt a művelet.

Miután kimostuk és a táska hevedereire kiteregettük a ruhákat, kb. 10 perc múlva elkezdett szemerkélni az eső, majd Bakatakék előtt egész jól rákezdte. Na ekkor már kiborultam. 5. napja megyünk, minden nap azt remélem, hogy már jobb lesz, de még nem volt olyan nap, hogy ne esett volna az eső. Tudom, hogy még ennél is lehetne rosszabb, hiszen nem kellett egész nap az esőkabát, nem ázott be a sátor, de azért akkor is...

Szerencsére utána azért kisütött a nap, a ruhák is egész jól megszáradtak végül. Az út sem volt olyan szörnyű, mint ahogy a kéktúra-fórumban olvastuk. Azért léteznek utak, néhol jelzés is akad, ha egy kicsit régi is. Közel vannak egymáshoz a faluk, nem kell köztük tekeregni, mentünk toronyiránt. Egyébként legtöbbször kiderült, hogy tényleg az a hivatalos út.

A Cserehát lakossága nem csak egy külön bekezdést, de szociológiai tanulmányok sorozatát is megérdemelné. Minden rossz, amit É-Magyarországról hallani lehet, előfordul itt... Mi szerencsére mindenhol csak kedves emberekkel találkoztunk (l. feljebb), és elég sok helyen találkozni új beruházásokkal, fejlesztésekkel is.

Abaújszolnok a legvészesebb települése a kéknek. Régen itt turistaszálló is üzemelt, ma már csak néhány fehér bőrű lakosa van. A néni, akinél az OKT pecsét volt pár éve meghalt, és a faluba nem mernek ládikát kihelyezni... Ennek ellenére segítőkész cigánygyerekek végigkísértek minket a falun, de sajnos nem derült ki számunkra, hogy akkor most sok pecsét van, de éppen senki sincs otthon, vagy csak egy van, és az minden nap máshol. Na mindegy, lefényképezkedtünk a falunévtáblával.

Ezután még egyszer elkapott minket az eső, és mindkettőnk lába is nagyon fájt már. Ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be Irotára, hanem a falu fölötti dombon alszunk. Van ugyan ott focipálya, de ha mégsem mernénk ott aludni, a következő hegyre már nem bírnánk fölmászni.

A falu fölötti rét nem a legnyugalmasabb. Az előbb halálra rémültünk egy vaddisznótól. A sátorhely meg borzasztóan hepehupás. Azért igyekszünk aludni, mert holnap megint korán kelünk.

Eszti