Két vándor

Tegnap este is gyönyörű kilátásokat néztünk a toronyból (kivilágított Dunakanyar), de még ez is semmi volt ahhoz képest, amiben reggel volt részünk. 5órás ébresztő volt a hosszú távra és a durva szintre (1200m) való tekintettel, így pont jól végignézhettük, ahogy felkel a Nap a Naszály mögött és bevilágítja a tájat.
Ezzel együtt is hamar összekészültünk, mivel még a sátrat se kellett összerakni, így már 7-re lerobogtunk Nagymarosra. A következő komp viszont csak 8kor indult, így nagyon kényelmesen reggelizhettünk meg (főleg, ha nem lett volna olyan hideg). Így reggel 8kor felszálltunk az egyetlen közlekedési eszközre, amit igénybe veszünk a túra során, és diadalmasan átszeltük a Dunát!
Az „óperenciás tengeren” átjutva már csak az „üveghegyre” kellett felmászni, így elindultunk a vár felé, jó meredek kaptatón. Azért már érezzük a 20 túranap hatását, elég jó iramban másztunk felfelé. A várra sajnos nem lett volna elég időnk, így azt kihagytuk.
A Nagy-Villámi turistaházban (ami most egy puccos étterem), nem találtuk meg a pecsétet, de némi bekiabálás után azért kiadták így hajnali 10 körül...A további meredek felkapaszkodás közben megálltunk pár szép kilátóhelyet nézni. A levegő sajnos ma már nem olyan tiszta, mint volt 3 napig, és felhős is az ég, de így is szép kilátásaink voltak.
Útközben találkoztunk 2 olvasónkkal. Nagyon furcsa, hogy megismernek az emberek...de azért igen jól esik!
Az eső is megijesztett minket kicsit, pedig csak csöpörészett. De felhúztuk az esővédő huzatot, és mindjárt abba is hagyta. Az elterelt jelzésen másztunk fölfele Dobogókőre. Meglepő, de a hazai természetjárás központjától pár km-re olyan ritkák voltak a jelzések, hogy Józsi visszafutott, hogy biztos jó irányba jövünk-e.
6körül értünk Dobogóköre, itt pecsételés és panorámanézés után már meg is érkeztek a vendéglátóink: Józsi ismerőse, Csere Sára, és a testvére, Kata. Jó adag lecsó, beszélgetés és képnézegetés után későn és fáradtan bújunk be a puha ágyba...

Eszti

Érdekes árképzése van a turistaháznak: zuhany 400Ft (nagyon jó ár!), capuccino 450 Ft (kicsit elszálltnak tűnik, de nagyon-nagyon finom!), meleg étel 6-700 Ft (jó ár). Viszont a néni nagyon kedves volt, megengedte, hogy az étkezde padlóján aludjunk a kinti hidegre és rettenetes szélre való tekintettel. Köszönjük szépen! Jól ki is aludtuk magunkat, alig bírtunk felkelni, ráadásul mára sem terveztünk sokat. Reggelre a ruháink is majdnem teljesen megszáradtak, de ráakasztottuk a hátizsákra és mostanra már megszáradt minden.
Reggel rettenetes hideg volt, kabátban indultunk le a Nagy-Hideg-hegyről. A kisinóci turistaházig nagyon meredeken jöttünk le, éreztem rendesen a bokámat és a térdemet is. Kóspallag előtt pedig egy nagy emelkedő (és előtte borzalmas bozót) várt még ránk: felmentünk a kálváriához (nagyon szép a kilátás, megérte felmenni) és onnan ereszkedtünk le a faluba. Úgy gondoltuk, hogy majd itt veszünk vizet, de az összes nyomóskutat kikapcsolták. Ezért továbbrobogtunk a Törökmező turistaház felé, de előtte még útba ejtettük a Fehér-forráscsoportot is. Itt teletöltöttük az összes palackunkat, majd felmentünk a turistaházhoz ebédelni. Pecsételés közben vettem észre, hogy itt még lehet kapni Kaktusz és Bagaméri jégkrémeket is, amiket már évek óta sehol sem láttam. Sajnos a hideg idő miatt kénytelenek voltunk kihagyni :(
Ezután egy meredek, szederindákkal és kisfákkal sűrűn benőtt kaptatón mentük fel a Csapás-rétre. Itt pár éve állították helyre a hagyásfás marhalegelő összképét, majd ha helyrejön az aljnövényzet, szép színfoltja lesz a Börzsönynek. A rét végénél levő parkolóból pedig nagyon közelinek látszik a visegrádi vár.
Innen már csak 2 km a Julianus barát-kilátó. Aki Dunakanyart akar nézni, annak javaslom, hogy innen nézze: a kanyar kellős közepén vagyunk, csak délről takar kicsit a Szent Mihály-hegy, de kétoldalt mellette ott a Duna. Látszik Visegrád a várral, a Naszály tömbje a váci cementgyárral, még távolabb a Mátra kékes tömbje. Másik irányba Dobogó-kő felé lehet ellátni, majd a Szent Mihály-hegy jobb oldalán ismét a Duna látszik, tovább fordulva a Magas-Börzsöny vonulatai sejthetők a fák lombjai között-fölött. Főleg ilyen tiszta időben szenzációs panoráma volt!
Mivel később nemigen akad alkalmas sátrazóhely, úgy döntöttünk itt alszunk. Van pad és tűzrakóhely is, a kilátó első emeletén pedig majd kiváló alvóhelyet találtunk: fedett, szélvédett és még panoráma is van az ablakokon át. A túloldalon az 5csillagos szállodák ablakából nincs ilyen kilátás!

Vuk

Lassú hálózsákból kimászás és viszonylag gyors táborbontás után jó minőségű, és egyenes úton robogtunk be Magyarkútra. A kocsma sajnos nem a koránkelő túrázóknak lett kitalálva, csak egy órával később nyitott. A tulaj szerencsére nem túl kedvesem, de kiadta a bélyegzőt.
Hatalmas sárban tovább botorkálva találkoztunk két túrázóval (Nagy Miklós és fia) és a kutyájukkal (Vahur, aki szerencsére barátságos volt Vukhoz) , akik legnagyobb meglepetésünkre közölték, hogy minket keresnek és velünk jönnének Nógrádig. A kellemes meglepetést még egy-egy csokival is tetőzték. Velük kellemesen elbeszélgetve, jó tempóban másztunk felfele, és újabb gyönyörű kilátást fényképeztünk a Nagy-Kő-hegyen. Az idő ma is tökéletes ilyen szempontból!
Nógrádra beérve Miklósék még meghívtak minket egy sörre/jégkrémre (ezúton is nagyon szépen köszönjük, meg a csokit is), majd felmásztunk a várba. Nem túl meglepő módon ezt is építgetik, ha nem is olyan intenzíven, mint pl. a Regécit.
A neheze innen következett: felmászni a Csóványosra. Viszonylag jól bírtuk a hosszú kaptatókat, azért annyira nem meredek, mint a Kékesre...
A csúcson még mindig nagyon tiszta légkör, de elképesztő szél fogadott minket. Nagyon messzire ellátni: Pilis, Dunakanyar, Vác, Naszály, egészen a Mátráig! Sajnos ebbe a kilátóba (geodéziai torony) is tilos és életveszélyes felmászni. Rozsdás ugyan, de szerintem pl. a Margit híd felújítás előtt veszélyesebbnek tűnt...
Nagy-Hideg-hegyig sok meredek lejtővel és emelkedővel jár az út, de viszonylag hamar letudtuk, már 7 előtt itt voltunk. Sajnos ezt a helyet se nekünk találták ki: nagyon drága, bár ez itt a semmi közepén érthető. Azért legalább megengedik, hogy a ház környékén sátrazzunk, és olcsón lehet zuhanyozni. A komfortérzetünket az sem fokozta, hogy utánunk hamarosan nagyhangú, pénzes bicikliscsapat érkezett, de szerencsére még nem volt nagyobb gondunk velük.
Kihasználjuk a kultúrszállást, végre tudunk mosni, akkukat tölteni (a fényképező aksii már nullán vannak, Józsi alig tudta kifacsarni belőlük az utolsó fényképeket). Tüzet rakni már csak a szél miatt sem tudunk, de Nógrádon vettünk tojást, így a vacsi tojásos kása lesz.

Eszti 

A tegnapi szülinapozás után a reggel elég nehézkesen indult, de csak összeszedtük magunkat és elindultunk. Felsőpetény és Ősagárd között a gyönyörű rétek, a hatalmas szedrek és a kissé ritkás jelzés lassította utunkat.
Az út neheze azonban csak ezután következett: felmászni a Naszályra. Szerencsére a hidegfront kisöpörte a fülledt, párás időt, és bár mindig hideg szél fújt, ragyogó napsütés és tiszta égbolt jellemezte a mai napot. Bárcsak mindig ilyen idő lenne!
A Naszály az egyik kedvenc helyünkké vált az utóbbi időkben. A tiszta időben messzire el lehetett látni, még a kilátó előtti szakaszról is nagyszerűen el lehetett látni a környező falvakra, hegyekre – a Mátra és a Börzsöny vonulataira. Egy ilyen kilátóponton ebédeltünk, előtte-közben-utána pedig virágzó kövirózsákat fotóztam.

A kilátóhoz (ami igazából egy geodéziai torony) 2 után valamivel értünk fel, majd a figyelmeztető feliratok (Felmászni tilos és életveszélyes!) gondos elolvasása után óvatosan felmásztunk a torony tetejébe. A páratlan kilátásért megérte kockáztatni: a Duna két irányból is látszott, a Börzsöny és a Mátra vonulatai is tisztán kivehetőek. Szenzációs volt!
Ha a lejtőmeredekség szóba kerül, mindig Ágasvárral példálóznak, hogy onnan milyen nehéz lejönni. Szerintem nagyzsákkal sokkal könnyebb volt Ágasvárról lejönni, mint a Naszályról. Meredek, keskeny, csúszós út vezet le a hegy oldalába, megkínlódtunk vele, mire leértünk.
A Bik-kútnál tartottunk egy kis pihenőt (most épp csordogál belőle víz), majd egy kis gombagyűjtés után leereszkedtünk Katalinpusztára. Itt megettünk egy negyed dinnyét (nagyon jól esett!), majd elindultunk Magyarkút felé.
Sátrat végül az úthoz közel, Szendehely felett állítottuk fel. A tábortüzet most egy gyufával sikerült meggyújtani és hamar elkészült a kolbászos-rizs, amibe a ma gyűjtött gombákat is beleraktuk.

A holnapi nap nehéznek ígérkezik, fel kell mászni a Nagy-Hideg-hegyre... De a Sirok – Kékes után már ez sem jelenthet gondot!

Vuk

A szálláshelyről nagyon nehezen indultunk el, tényleg túl kényelmesre sikeredett az a szénaágy. Az út eleje sajnos eléggé be volt nőve, így a tegnapi eső és a reggeli harmat miatt rögtön be is ázott a cipőm. Felmásztunk a Cser-hátra (erről kapta a nevét a tájegység), sajnos ezt főleg akácfák és egyéb bozót borítja...
Itt alaposan meggyűlt a bajunk a pókhálókkal is. Az úton kb. 5 méterenként feszülnek keresztbe, gyakran pókkal együtt. Józsi irtózik tőlük, ezért én megyek elöl, és hosszú bottal hadonászva próbálom leszedni őket (egy csöppet hülyén nézhetek ki), de nem teljes a siker. Ezen kívül még megvannak persze a szúnyog- és bögölyhadak is. Őszintén szólva kezdem kicsit unni a Cserhátat,pedig sok szép látnivaló van itt. De nem baj, holnap már a Naszályon leszünk.
Kétbodony határában megnéztük a romhányi csata emlékművét (a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős csatája).
Errefelé is nagy kultusza van a fejedelemnek, ezen kívül még egy emlékmű és egy Rákóczi-fa is van Romhányon.
Romhányban bevásároltunk és megebédeltünk, majd egy kellemetlen meglepetés után (tej helyett valami növényi zsírtartalmú tejkészítményt sikerült beszerezni), már robogtunk is tovább. Errefelé pár éve alaposan elterelték a kéket, de azért sikerült eltalálni. Itt is nagyon spórolnak a festékkel, igaz az akácbozótban nem is nagyon lehetne hova festeni.
Ma szerettük volna megnézni a felsőpetényi agyagbányát. A hölgy, akivel ezt megbeszéltük, végül nem tudta nekünk összehozni a dolgot, ezenkívül csúnya viharfelhők jöttek, így mi is lemondtuk volna.
Alighogy beértünk Felsőpeténybe a kocsmába pecsételni, a csúnya viharfelhőkkel ide is ért a csúnya vihar. Szerencsére nem tartott sokáig. Itt sikerült feltölteni az akkumulátort, közben pedig elbeszélgettünk a falu legnagyobb dumájú emberével. Jó fej volt, egész értelmes dolgokat mesélt, és addig nem nyugodott, míg meg nem hívott bennünket még egy italra. Érdekes fazon volt.
A tábort a felsőpetényi focipályán vertük fel. Van itt egy szimpatikus esőbeálló is, padokkal, meg még a sátor is befér alá.
Ma van Józsi szülinapja (24.). Sajnos a bögrében tortasütést nem sikerült feltalálni, így azt némi csokiskeksz helyettesítette, meg a vacsora mellett elborozgatunk. A menü sajnos így csak szalonnás dara lesz.

Eszti

A kb. 26 km-es napi távhoz képest ez egy könnyű nap volt, igazi „pihenőnap”. Gyors reggeli „zuhanyzás” után frissen és üdén robogtunk le Cserhátsurányba, ahol egy kávé mellett megreggeliztünk és mesét néztünk. Sajnos pont a Hupikék törpikék közben kellett továbbmennünk, mert úgy számoltuk, hogy Ternyén találkozunk Eszti évfolyamtársával, Tündivel és annak barátjával, Balázzsal. Mivel az út igen jó volt, nagyon gyorsan haladtunk, hamar beértünk a faluba. Itt megláttunk egy Csipkemúzeum táblát, ami nagyon újnak tűnt, meg is kerestük és megnéztük. Egy nagyon kedves hölgy mesélt itt a különböző csipkékről, elmagyarázott és megmutatott mindent – mindenkinek csak ajánlani tudom a helyet!
Ternye után viszonylag kevés jelzés volt (nem is nagyon lehetett hova festeni), de emlékezetből is odataláltunk Szandaváraljára. Már a falu előtt összetalálkoztunk Tündiékkel (ők Becskéről jöttek elénk és visszafele már velünk mentek ugyanoda). Ebédelni a falu parkjában ettünk, ahova kísérőink valóságos terülj-terülj asztalkámat varázsoltak: almapálinka, töltött csirkecomb, szilvás süti volt a menü. Talán mondanom sem kell, hogy pillanatokon belül eltűnt minden az asztalról – köszönjük szépen még egyszer!
Palackjainkat a frissen kitisztított gémeskútból töltöttük meg, majd felmásztunk a Szanda-várba. Ez a művelet nemcsak az út meredeksége, hanem a szederbokrok mennyisége és minősége miatt is sokáig tartott. A várban ezért hosszú, jól megérdemelt pihenőt tartottunk, gyönyörködtünk a párás légkörben kissé lecsökkent méretű kilátásban: megmutattuk Tündiéknek, hogy kb. merre aludtunk, merre mentünk és hol fogunk ma aludni.
Becskére nagyon hamar beértünk: jó volt a társaság és az útra sem nagyon kellett figyelnünk most (ők tudták, hisz ma már egyszer megtették). Felmásztunk a sztúpához (csináltak járdát is felfele, elég trehányra sikerült, és ezen még a kővel kirakott napocska sem segített), megnéztük itt is a kilátást és kiolvastuk az összes tájékoztatótáblát. Ez után nem maradt más hátra, elmentünk pecsételni (és búcsúsört inni) a Vadász presszóba, megtöltöttük a másfeles üvegeket is, majd Tündiéktől érzékeny búcsút véve, elindultunk a szálláshely felé. Köszönjük még egyszer hogy velünk jöttek, reméljük, találkozunk még a túra folyamán!
A sátrat a vasút közelében vertük fel: Eszti szalmából puha ágyat vetett, még kis párnát is csinált, és erre állítottuk fel a sátrat. Itt a száraz tarló miatt nem mertünk tüzet rakni, brokkolikrémleveses kását csináltunk vacsira, gyorsan lezuhanyoztunk és bebújtunk a sátorba. Épp idejében, mert a vasú túloldaláról idehallatszó dörgésből kis eső kerekedett és a legszélét mi is elkaptuk. Szerencsére nem sok esett és remélem nem is fog...
Ja és a kocsmában összeszámoltuk, ma már kicsivel több, mint a harmadát megtettük az OKT-nek. Fizikailag jól bírjuk, ha nem lesz sok eső, akkor pszichésen is bírni fogjuk.

Nagyon jót aludtunk a magaslati levegőn a kilátóban, a reggeli készülődést ugyan kicsit gyorsította, hogy csak Alsótoldon akartunk reggelizni, de így sem voltunk túl gyorsak.

Jó sok műúttal indult a nap (legalább 2óra összesen), de ez így reggel még kibírható. Az utána következő Felsőtold – Hollókő szakasztól viszont nagyon tartottunk. Két éve, mikor itt jártunk, nem találtuk meg az utat, és 2 óra kétségbeesett bozótban járás után végül visszamentünk a műútra, és stoppoltunk.

Most szerencsére megtaláltuk: ugyan nagyon viccesen kezdődik, de pár 100 méter után már jól járható, és egész könnyen követhető. Azért nagyon érdekes, hogy pont egy ilyen turistaközpont mellett nincs pénz pár méter utat megtisztítani.

Hollókőn jó nagyot pihentünk, miközben feltöltöttem a telefonomat (neki Ágasváron már nem jutott konnektor). A világörökség részét képező, csodaszép ófalut és a várat most csak kívülről néztük meg, sajnos ezekre kevés az az idő, ami most jutna rájuk. 2 éve egy egész napot töltöttünk a faluban.

Hollókőben egyébként az tetszik, hogy valamennyire meg tudta őrizni azt a hangulatot, mit bemutat. Persze, itt is megvan a turistaközpont hangulat, de azért nem minden csak díszlet. Nem minden védett ház múzeum vagy bolt, sokban laknak is. Az utcán pedig idős nénik árulják a házilag hímzett terítőket. Barátságos falu, a rengeteg látogató ellenére is.

Nógrádsipek előtt elképesztő sár fogadott minket.
Nem tudom, hogy lehet itt átjutni, ha esik az eső. Most szerencsére már szikkadt egy kicsit, így viszonylag szárazon megúsztuk.

A falu után találtunk egy kellemes rétet, ahol letáboroztunk. Meglepően könnyen sikerült tüzet rakni, már fő a sárgaborsó.

Ágasvárról mindig nehéz elindulni, most is egy óra késéssel kezdtük meg az ereszkedést Mátraverebély felé. Közben még feltöltöttem a képeket a tegnapi poszthoz, majd siettünk is tovább. Pecsételni a fénysorompónál levő körtefánál pecsételtünk Mátraverebélyen. A fa érdekessége, hogy valószínűleg vadalmába oltották a körtét és az oltás alatt is kihajtott a fa: van rajta finom körte és még éretlen vadalma.

Itt találkoztunk egy fiatal párral, akiknek ajánlására megnéztük végül Mátraverebély gótikus templomát. Már korábban is terveztük, de aztán valamiért mégse mentünk el oda. Most sort kerítettünk rá és megérte! Egy kedves bácsi mutatta meg a templom minden zegét-zugát, közben pedig rengeteg érdekességet mondott. Így aztán itt is elidőztünk egy jó darabig.

Az „elvesztegetett” időt sietéssel pótoltuk: nem néztük meg a Szentkutat :-(

Sámsonháza aranyos kis falu, de mivel nem volt nyitva az a „könyvtár”, aminek a könyvtárosával két éve nagyon jót beszélgettünk, csak a geológiai bemutatóhelyet néztük meg a műút mellett. Ez egy kettévágott rétegvulkán, aminek egész jól látszódnak a rétegei.

Nagybárkányon csak pecsételtünk, ettünk egy jégkrémet, aztán mentünk tovább, mert így is kis csúszásban voltunk. Vizet a Csöpögő-kútból vettünk (most folyt rendesen, nem csak csöpögött), gombát pedig a Tepke-gerincről... Eszti látta meg őket, őzlábgombák meg tinóruk, nagyon finom kolbászos-gombás rizs lett belőlük.

Mivel errefele szokatlanul nagy a vadmozgás, a kilátó legalsó szintjén állítottuk fel a sátrat és dőltünk be a hálózsákba.

Vuk

Korán felébredtünk: szokatlanul világos volt, mivel sátor nélkül aludtunk az esőbeállóban. Hamar leértünk Mátraházára, túl hamar is, mert vég teljesen kihalt volt a falu, kéktúrapecsétnek híre-hamva sem volt. Elég ironikus, hogy eddig ez volt a 2. hely, ahol nem volt meg a kéktúrapecsét, és a másik Abaújszolnok...

Összességében a Mátra ezen része nem nekünk lett kitalálva. A környék gyönyörű, csak éppen furcsán érezzük magunkat a szuvenírárusok, szállodák és „hétvégi” turisták kötött. A Cserehát legsötétebb részében nem nézik meg ennyire a nagyzsákos turistát.

Galyatetőre felérve (ahol a 4csillagos szálloda portájáról kell elkérni a pecsétet), kipakoltuk a kenyeret, zsírt, hagymát, és megebédeltünk.

Mivel meleg volt, és az utak állapota is lehetővé tette, már Galyatető előtt kicseréltük a nadrágot rövidnadrágra, itt pedig találtunk egy kékkutat, és nekiálltunk kimosni a nadrágjainkat. Nem kicsit voltunk gázak, de jó lenne, ha megszáradna holnapra.

Ha Észak-Magyarországon járunk, mindig szoktunk valahol sztraspacskát enni, és úgy éreztük, hogy ennek Ágasváron jött el az ideje. Itt azonban sajnos nem készítenek (legalábbis előzetes egyeztetés nélkül nem). Úgy döntöttünk, hogy leszaladunk a 3km-re lévő Óvár vendéglőbe. Táska nélkül rekord idő alatt megtettük a távot, sőt, a vacsit is rekord idő alatt befaltuk. Meglátszik az extrém terhelés, még én is bármit és bármennyit megennék, pedig otthon viszonylag kevéssel is beérem.

Ágasvárra egyébként egyáltalán nem vonatkozik az, amit a Mártáról írtam. Mivel autóval nehezen megközelíthető, a bojler fafűtéses, és a villany is csak aggregátorról megy, a bóvliárusok és a sétálgató nyugdíjasok messze elkerülik, a háziak pedig végtelenül kedvesek. Ez az igazi, túrázóknak kitalált szállás! Egyébként éppen karatésok is táboroznak itt.

Most léptük túl az eddigi leghosszabb túránk időtartamát: akkor Szarvaskőtől Nógrádig mentünk 12 nap alatt. Akkor nagyon fáradtak voltunk a végére, de most egészen fittnek érezzük magunkat. És most tartunk ott, hogy pont egy hónap van hátra. Ez így nagyon soknak tűnik, nem is akarok belegondolni. Egyenlőre csak a Dunáig gondolkodunk: azt a jövő héten már elérjük!

Eszti

Előzetes tudnivalók: mikor legutóbb erre a szakaszra szerveztünk túrát, egy nagy túrázó ismerősünk kérésére úgy szerveztük meg, hogy Sirokról feljövünk busszal Mátraházára és onnan lefele gyaloglunk. Az ok: szerinte Sirok felől a Kékesre nagyzsákkal nem lehet (=lehetetlen) felmenni. És ezt egy olyan ember mondta, aki egyébként egy-két teljesítménytúrán 100 km-eket is lenyom néha. Azóta egyszer már felmentünk és most megint: fél8 körül indultunk Sirokról, 2-kor Oroszlánvárról, 6-kor már a csúcsfotó készült.

Kicsit részletesebben:

Reggel arra ébredtünk, hogy a köd ellopta a várat, a fákról meg csöpög a víz. Szerencsére hamar jó idő lett, reggel már kék eget láttunk. A faluban gyors bevásárlás után még megpróbáltunk vizet tölteni, de egyetlen nyomós kutat sem találtunk. Kicsit abszurd, hogy 10napos ázás után most vízhiánnyal indulunk neki a Mátrának...

Küzdelmes, meredek, nehéz út volt. Errefelé nemrég hatalmas vihar lehetett, letört ágak, kidőlt fák hevertek mindenfelé. A jelzések is érdekesek voltak: gondolom elkezdték felújítani, de ők nem a szabvány fehér alapot használják, hanem csak szimplán húznak két fehér csíkot, közé a kéket és kész. Így aztán láttunk régi és új jelzést, csak fehér csíkokat illetve olyat is, hogy a leszürkített régi jelzésre csak a fehér széleket festették fel, fehér-szürke-fehér jelzést kapva. Mindezek a jelzések nagyon sokat segítettek a tájékozódásban.

Az első remek kilátást a Gazos-kőről élveztük: lehetett látni Sirokot és Recsket is.

A Remete-forrásnál töltöttünk vizet a palackokba, majd ezzel a nehezített felszereléssel másztunk fel Oroszlánkőre. Brutálisan meredek oldala van, én ugyan egyszusszra felmentem, Esztinek már lassabban ment. A hegytetőről a recski bánya felé irányuló panorámában gyönyörködve ebédeltünk.

Ezután már csak szép kilátásokkal és meredek hegyoldalakkal jellemezhető útszakaszon mentünk végig a nap csúcspontjára: a Kékesre. A csúcsfotó elkészülte után egy kis vendéglőben isteni somlói galuskát ettünk és itt ittam meg a csúcssört is. Egyébként a Kékes nem egy kéktúrázó-barát hely: minden hamar bezár, butiksor a csúcskőnél, előkelő vendéglők... Keletebbre valahogy jobban éreztük magunkat...

Szálláshelyként az egyik esőbeállót szemeltük ki a sípálya mentén. Bár a fa még nem száradt meg rendesen, sokkal hamarabb sikerült megrakni a tüzet, amin Eszti nagyon finom lencsét főzött. Hamarosan hálótársakat kaptunk: két csaj csatlakozott hozzánk, akik reggel velünk ellentétesen, Sirokra tartva kékeznek.

Összefoglalva: ragyogó napsütés, néha hűsítő szellő, tökéletes fizikai erőnlét... Mindez együtt tökéletes napot eredményezett. Legyen ilyen minden napunk!

Vuk

Nem indult jól ez a reggel sem: elpakoltuk a csuromvizes sátrat, szinte rögtön elkezdett csöpörészni az eső. Bélapátfalván feltöltöttük a készleteinket, megreggeliztünk, majd a falun túl megnéztük a román kori apátságot. Ezután jó adag jelzéskereséssel tarkított eső jött, ami miatt megint sikerült jól kiborulnom...

Borzalmas ez a idő! Most már nagyon lehetne jobb, mert egyszerűen idegileg készít ki, hogy állandóan hallgatjuk az előrejelzést, reménykedünk, de semmit sem javul az idő. Elvileg NYÁR van, nem? Vagy elnéztük a naptárat? Mert szerintem ez még egy csapadékos novembertől is sok lenne...

Az egyre erősebben csöpögő esőben megnéztük a Gilitka-kápolnát. Azért lassan kezdett javulni az idő, mire a Szarvaskő fölötti sziklákhoz értünk, már sütött a nap. Hála a jó utaknak, még a cipőm sem ázott be, a lábam hetek óta gyógyul. A kéktúra egyik legszebb kilátásában elgyönyörködtünk egy darabig, aztán felmásztunk a Vár-hegyre.

Szarvaskőn sajnos be kellett szereznünk egy új félliteres üveget, mert a régit fennhagytuk a sziklán. Elnézést kérünk, nem akartunk szemetelni.

Innentől ragyogó napsütésben, nagyon kellemes melegben és jó tempóban haladtunk. Elkezdtem reménykedni, hogy most már ilyen marad pár napig, így jó lesz felmászni a Kékesre, este tüzet rakunk és lencsét főzünk, stb. Ez a lelkes állapot kb. 2-3 óráig tartott összesen, majd jött egy újabb zuhé. Beálltunk kicsit egy fa alá, hátha hamar elmegy, de meguntuk és elindultunk. Rozsnokpusztán mintha elállt volna, nekiálltunk kajálni, de ő meg esni, így most már a táska belseje is nedves :( Ezek és az ezt követő sártaposás után megmaradt erőmet pedig a böglyök elleni csapkodásra fordíthattam. Itt sem voltam túl lelkes.

A Sirok fölötti hegyeket ismét szép időben értük el. Fölmásztunk a várba. Most csak a felső vár látogatható, az alsót építgetik, de a biztonsági őr szerint csak olyan magyar módra: egyszer építőanyag hiányában állnak, néha valami rejtélyes okból visszabontanak kicsit, az EU-s pénz meg elveszett valahogy útközben.

Úgy gondoltuk, most már vagyunk olyan ügyesek, hogy tudunk vizes fából, néhány órával az eső után is tüzet rakni. Többszöri próbálkozás után végül sikerült is, csak elkezdett szemerkélni az eső. Behordtuk a cuccokat a sátorba (a tegnapi hibából okulva ma már elég hamar fölállítottuk), de úgy gondoltuk, ebben a kis esőben még fenn tudjuk tartani a tüzet. El is kezdtem hagymát pirítani, de egyre jobban szakadt, míg végül megfutamodtunk, és bemenekültünk a sátorba. A hagyma így a kását ízesítette...

Eszti

Kultúrszállásról elindulni sosem egyszerű dolog, így volt ez ma reggel is. Mályinkán még beugrottam a boltba magnéziumos pezsgőtabiért és szőlőcukorért. Végül kis csúszással elindultunk fel a Bükk-fennsíkra.

A dédesi várhoz vezető meredekebb úthoz érve köd fogadott minket, de már régóta meg akartuk nézni a várat, gondoltuk, ha kilátás nem is lesz, csakazértis alapon felmegyünk. Nem volt egyszerű feljutni, brutálisan meredek út visz fel. Kilátás valóban nem sok volt, de amit láttunk, az fantasztikus volt. Mint a lebegő sziklák az Avatarból...

Bánkútra meredek és csalános úton jutottunk fel. Innen kezdve viszont jobb lett az út, és ami még jobb: nem volt annyira meredek.

A Tar-kőről már szép kilátás nyílt a környező hegyekre és a felettük tornyosuló fekete felhőkre. Szarvaskő irányából mintha esett is volna... Zsolt közben kitalálta, hogy majd előresiet és akkor meg tudja csinálni Szarvaskőig a távot. Végül csak Bélapátfalváig ment el, onnan még elkapta az utolsó buszt Pest irányába...

Cserepes-kőig még elkísértük, majd nagyobb pihenőt tartottunk ott: elfogyasztottuk a maradék kenyeret és zsírt.

Innen már gyorsabb léptekkel indultunk lefelé Bélapátfalvára. Útközben beleszaladtunk egy felhőbe, kicsit sikerült is megázni, de a sátorhelyre már szép időben érkeztünk meg. Épp el is kezdtünk volna tüzet rakni, mikor leszakadt az ég. Kb. negyed óráig zuhogott csak, de pont elég volt arra, hogy csurom vizesek legyünk. Ráadásul hosszabb esőre számítottunk, ezért mikor elkezdett esni, mi felállítottuk a sátrat. A belső sátorba azonban fél perc alatt is annyi víz került, hogy nem győztük kitakarítani... A zuhé miatt a tábortűznél való főzésről is le kellett mondanunk, ezért megint dara volt a vacsi...

Vuk

Ugyan kissé kényelmetlenül aludtunk a Mohos-házban (kemény volt a padló, meg túl meleg volt, mivel megraktuk a kályhát), nagyon biztató volt a reggel. Tiszta, szinte teljesen száraz ruhák, száraz sátor, még a nap is majdnem kisütött.

Megnéztük a keleméri mohos tavakat. Nagyon érdekesek, bár csak messziről láttuk a dagadólápot, mert magas a vízállás. Az viszont kissé lehangoló, hogy a fokozottan védett erdő határát mindenhol tarvágás jelzi...

Viszonylag hamar beértünk Putnokra, de ott elég sok időt eltöltöttünk, gyógyszertár-kereséssel (fogytán a leukoplasztunk), és egyéb vásárlással. Visszaadtuk a Mohos-ház kulcsát, cserébe még egy kis tájjellegű szilvát és ribizlilekvárt is kaptunk. Még egyszer köszönünk mindent!

Putnokon várt ránk Turi Zsolt, ELTÉs túratárs, aki Szarvaskőig fog elkísérni minket.

A város után találkoztunk szembe az OKT50 csapatával. Kicsit csodálkoztak, hogy miért nem hozzájuk csatlakoztunk (sajnos nincs 67 napunk rá, és különben is kis csapatban érdekesebb), de azért sok szerencsét kívántak nekünk. Nagyon jól esett, hogy többen hallottak már a mi „kis” utunkról.

A mai nap ritka sok aszfaltot tartalmazott, legalább a napi 2/3át így tettük meg. Ez persze jobb, mint sárban, de azért eléggé tönkreteszi a lábat. Az én talpam sajnos Uppony után nagyon begörcsölt, remélem holnapra jobb lesz.

Mályinkán egy évfolyamtársam nagymamájánál alszunk. Úgy volt, hogy sátrazunk, de féltett minket a hidegben (még eddig sosem fáztunk éjjel), mondta, hogy inkább bent aludjunk. Úgyhogy ma is első osztályú szállásunk van. Ritka rendesek errefelé az emberek!

Eszti

Úgy volt, hogy a mai nap egyfajta pihenőnap lesz: Aggtelektől a Pálma-forrásig pont kiadja a napi távot, még szint is kevés van benne... Hát nem jött össze.

Ott kezdődött, hogy reggelre nem száradtak meg a tegnap este kimosott ruhák. Hidegek voltak, nedvesek, némelyikből csavarni lehetett a vizet... Végül kértünk hajszárítót és azzal előmelegítettünk egy zoknit, így indultunk el. Mivel száraz pólónk nem volt, a vékony polárban indultunk.

Aztán: reggel arra keltünk, hogy esik. Eszti már reggel nagyon kiborult (már megint esik, egész nyáron esni fog, nincs száraz ruhánk, stb.) és ez az út során még párszor újrakezdődött a nedves fűvel, továbbra is szemerkélő, néha jobban megeredő esővel, jelzéskereséssel, aszfaltúton lábgörcsöléssel súlyosbítva... Szóval lelkileg teljesen kikészült a nap végére, szerinte ez rémrossz nap volt.

Ja és a háziak reggel elmentek boltba kocsival, mire visszajöttek, már csak 10-kor tudtunk elindulni. Zádorfalváig szép erdőben mentünk, amit annyira össze-vissza szabdaltak az erdészeti utak, hogy csak minden második-harmadik útra jutott jelzés... Szerencsére elég sűrűn voltak, így nem volt nehéz megtalálni a helyes utat. Végigmenni rajta már nem volt olyan egyszerű... Sár (hígabb fajta), pocsolya, erdőirtások nyomán felnövő magas fű és gaz (ami most csurom víz volt), a réteken meg ragadós sár (ami tízkilós tömbökben ragad a bakancsra) nehezítette az előrehaladást.

Zádorfalván pecsételés és ebéd után már mentünk is tovább Gömörszőlősre, természetesen esőben (amíg ebédeltünk, addig nem esett). Javarészt réteken át vezetett az út, jelzés nem nagyon volt, de nem is kellett, térkép alapján könnyen lehetett menni, illetve egy-két kényes helyre kiraktak azért egy táblát. Gömörszőlősön megnéztük a néprajzi gyűjteményt, pecsételtünk és mivel kissé le voltunk maradva, mentünk is tovább Kelemérre. Ez 2 km aszfaltot jelent + a pecsételőhelyre tett kitérő. Sietnünk kellett volna, mert meg akartuk nézni a Mohos Házat és a gondnok már több mint egy órája várt ránk... Nem sikerült. Az eső ugyan már nem esett, de az aszfalton előbb Eszti lába kezdett görcsölni, majd az enyém is nekiállt rosszalkodni... A puha erdei utak után ez borzasztóan kemény felület: elkezd rajta görcsölni az ember talpa, fájni a bokája, térde, mindez különböző sorrendben vagy néha egyszerre is.

Végül csak megérkeztünk, Szilágy János (Aggteleki NP munkatársa, a ház gondnoka) már türelmetlenül várt minket, de mikor ledobtuk magunkat a lépcsőre és elmeséltünk neki a napot (és az elmúlt napokat), megértette a problémánkat. Először kitalálta, hogy aludjunk nála Putnokon, de gyalog az messzinek tűnt már (főleg, hogy este 7 volt, mire megnéztük a kiállítást), autóval meg nem vitetjük magunkat. Végül felajánlotta, hogy aludjunk itt, a Mohos Házban, amit végül köszönettel elfogadtunk. Ezúton is köszönjük még egyszer, nagyon nagy segítség volt!

Volt száraz fa, lehetett tüzet gyújtani, de mivel akkor kezdett rá megint az eső, ezért inkább a kandallóba gyújtottunk be. Most azon készül a sárgaborsó-főzelék és a ruháink is rohamosan száradnak... Holnapra lesznek tiszta és száraz ruháink végre!

Összességében véve szerintem nem volt nagyon gáz a mai nap, a szállás meg maga a paradicsom! Hátránya azonban, hogy holnap többet kell menni...

Vuk

Reggel megint 5-kor keltünk, majd gyors sátorbontás után átszáguldottunk Bódvaszilasra. Reggel sem esett jól ez a 2-3km aszfalt, de tegnap este csak rosszabb lett volna. A cigánysor és a nyitott kapun át kiszaladó kutyák után (kezdek én is kevésbé halálra rémülni tőlük, szerencsére Józsi higgadtan elkergeti őket), elkezdtünk felkaptatni az erdészházhoz. Szép kis emelkedő, ráadásul az eső is elkezdett zuhogni.

Ezután kis kitérőt tettünk Szádvár felé. Ez régen hatalmas vár lehetett, lassan ezt is kezdik helyreállítani.

Derenk romközségben ebédeltünk. Ezt a a falut a 40es években számolták fel, mert vadaskertet akartak létrehozni... Egyébként a helyiek nagy orvvadász hírében álltak...

Innen eszméletlen tempóban száguldottunk Jósvafő felé. A környék egyébként gyönyörű, kár így végigrohanni rajta, de az embernek eső után egyébként se sok kedve van leülni és a tájban gyönyörködni. A falu előtti gyönyörű kaszálón iszonyat sár volt, ez sokat levett az erőnkből, ugyhogy mire Jósvafőre értünk, már alig vánszorogtunk. Az Aggtelekig tartó pár km-t azért már csak megtettük, a faluban azonban megint keveregtünk kicsit (a Google rossz helyen mutatta azt az utcát, amiben a szállásunk van). Jó hosszú próbálkozás után végre be is jutottunk. Kiderült, miért olyan olcsó a szállás: a háziakkal közös zuhany, wc, konyha van. Persze ez egy éjszakára a legkevésbé sem zavar.

Itt rögtön nekiálltunk mosni, hátha itt megszárad a ruhánk reggelre, főzni, blogot rendbe rakni, fürdeni, szóval itt sem fogunk túl korán feküdni.

De megcsináltuk, több mint 34 km nagyzsákkal, és utolértük az ideális terv szerinti beosztást!

Eszti

Meglepően jól aludtunk és a reggel is jól kezdődött: hűvös volt ugyan, de kevés felhő tarkította az eget. Irotára hamar beértünk, a reggeli viszont nagyon elhúzódott, úgyhogy később indultunk, mint szerettük volna. Egyébként meglepően szép falu, van egy kis tájház jellegű épülete is, aminek az oldalán táblák vannak a különböző népi foglalatosságokról (pl. mézeskalács-készítés, gyümölcsök elrakása, fonás), részben ezek olvasása miatt is tartott sokáig a reggeli...

A nap azzal folytatódott, hogy Rakacaszendig iszonyatosat kavartunk, félremehettünk valahol, de hogy hol... A faluban sikerült megnéznem a templomot (szép, román kori templom freskómaradványokkal, de a kulcsot előtte be kell szerezni), utána Eszti sikeres kenyérbeszerző körutat tett meg (vagyis megérdeklődte hol van, kiderült hogy zárva, viszont a tulaj kinyitotta).

Rakacaszend és Tornabarakony közt viszont már gyorsan tudtunk menni. Barakony szép üdülőfalu, de nem pihentünk sokat, robogtunk Bódvarákó felé. A jól jelzett és jól követhető út szép erdőben vezetett a faluig. A Rakacaszend előtti kavarás miatt nemhogy a Rákóczi-barlangot nem tudtuk megnézni, de aludni is itt fogunk...

Holnap muszáj Aggtelekig eljutni, foglalt szállás vár minket... Kemény menet lesz, de sikerülnie kell!

Vuk

Reggel nagyon reménykedtünk a szép időben, 5kor erősen állítottuk, hogy csak azért van ilyen hideg, mert hajnal van. Alapvetően jó, kissé felhős, bizonytalan időben sétáltuk le a hosszú aszfaltutat Abaújdevecserig. Egy néni segítségével sikerült megtalálni az „utat” Fancsalra (a mezőn keresztül vezetett minket).

Itt végre gyakorlatban is kipróbáltuk a mosást. Kinéztünk egy szimpi kékkutat, bevizeztük, beszappanoztuk (mosószappan, Tesco, 150 Ft) a ruhákat, jól átdörzsöltük, aztán kiöblítettük. Aztán a csap mellett lakó bácsi kijött, és hozott nekünk lavort, így könnyebb volt a művelet.

Miután kimostuk és a táska hevedereire kiteregettük a ruhákat, kb. 10 perc múlva elkezdett szemerkélni az eső, majd Bakatakék előtt egész jól rákezdte. Na ekkor már kiborultam. 5. napja megyünk, minden nap azt remélem, hogy már jobb lesz, de még nem volt olyan nap, hogy ne esett volna az eső. Tudom, hogy még ennél is lehetne rosszabb, hiszen nem kellett egész nap az esőkabát, nem ázott be a sátor, de azért akkor is...

Szerencsére utána azért kisütött a nap, a ruhák is egész jól megszáradtak végül. Az út sem volt olyan szörnyű, mint ahogy a kéktúra-fórumban olvastuk. Azért léteznek utak, néhol jelzés is akad, ha egy kicsit régi is. Közel vannak egymáshoz a faluk, nem kell köztük tekeregni, mentünk toronyiránt. Egyébként legtöbbször kiderült, hogy tényleg az a hivatalos út.

A Cserehát lakossága nem csak egy külön bekezdést, de szociológiai tanulmányok sorozatát is megérdemelné. Minden rossz, amit É-Magyarországról hallani lehet, előfordul itt... Mi szerencsére mindenhol csak kedves emberekkel találkoztunk (l. feljebb), és elég sok helyen találkozni új beruházásokkal, fejlesztésekkel is.

Abaújszolnok a legvészesebb települése a kéknek. Régen itt turistaszálló is üzemelt, ma már csak néhány fehér bőrű lakosa van. A néni, akinél az OKT pecsét volt pár éve meghalt, és a faluba nem mernek ládikát kihelyezni... Ennek ellenére segítőkész cigánygyerekek végigkísértek minket a falun, de sajnos nem derült ki számunkra, hogy akkor most sok pecsét van, de éppen senki sincs otthon, vagy csak egy van, és az minden nap máshol. Na mindegy, lefényképezkedtünk a falunévtáblával.

Ezután még egyszer elkapott minket az eső, és mindkettőnk lába is nagyon fájt már. Ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be Irotára, hanem a falu fölötti dombon alszunk. Van ugyan ott focipálya, de ha mégsem mernénk ott aludni, a következő hegyre már nem bírnánk fölmászni.

A falu fölötti rét nem a legnyugalmasabb. Az előbb halálra rémültünk egy vaddisznótól. A sátorhely meg borzasztóan hepehupás. Azért igyekszünk aludni, mert holnap megint korán kelünk.

Eszti

4. nap: Regéc – Gibárt

Pocsékul kezdődött a nap: reggel ugyan sikerült tisztálkodnunk, felvettük az utolsó tiszta ruháinkat és vártuk Szöcskét, aki a nap egy részén velünk jött. Amíg vártunk, megnéztük gyorsan a várat, ahol épp ásatások folynak: régészeti tábor keretében tárják fel most épp a palotaszárnyat.

Így aztán elég későn, fél 9 tájban sikerült csak elindulni az időközben eleredt, majd szakadó esőben. Maratoni távot tettünk meg a vállpihi nélkül (ekkor szoktuk lerakni a hátizsákokat, hogy kicsit pihentessük és átmozgassuk a vállunkat): Regéctől Arkáig mentünk megállás nélkül. Ez kb. 10 km-t jelentett zuhogó, néha alábbhagyó esőben, sokszor magas fűben (ami miatt felülről ázik a bakancs), sok patakátkeléssel tarkítva, így aztán nem csoda, ha most már nem csak Eszti cipője, de az enyém is alaposan beázott – és nekem a poncsóm is csak elvben vízhatlan :-S

Arkán a faluháza fedett kocsibejárójában pihentünk, kifacsartuk a zoknikat, aztán az alábbhagyó esőben mentünk át Boldogkőváraljára. Itt a kocsmában hagytuk a táskát, itt sikerült a telefonokat is feltölteni, majd felmentünk a várba. Szép kilátás volt a falura és a hegyek felett sötétlő felhőkre...

A vár alatt búcsúztunk el Szöcskétől – köszönet Neki, hogy eljött, végigjött velünk az esőben és különböző sztorijaival feldobta a hangulatunkat.

Ja, azt mondtam már, hogy Boldogkőváralján elállt az eső? Még a nap is kisütött, így Hernádcécén át Gibártig kellően tempósan tudtunk menni. Gibárton az erőműnél pecsételtünk, majd a híd közelében, egy focipálya és pihenőhely mellett vertünk sátrat. Ma végre sikerült tábortűzön főznünk, ennek örömére – és hogy túlvagyunk a Zemplénen - kiadós kolbászosrizst főztünk.

Mivel valamennyi eső itt is eshetett, még nyirkos volt a fa, nehéz volt meggyújtani. Végül rájöttünk a megoldásra: egy borsónyi zsírt szétkentünk a papíron, így könnyebb volt meggyújtani a papírt is és nagyobb lánggal égett. Ezt megismételve a fa is megszáradt és lángra kapott és kezdődhetett a főzés!

Eszti ma már jobban bírta a gyaloglást, a talpán levő sebre leukoplasztot ragasztottunk és így már rá bírt állni rendesen a lábára és a sebe sem lett csúnyább.

Most tele pocival és száradó ruhákkal egész optimistán tekintünk a jövőbe, és bújunk a hálózsákba, mert reggel 5-kor fogunk kelni, hogy behozzuk a lemaradást. Ráadásul a Cserehátban nem sok jelzés van, de reméljük eltalálunk mindenhova...

Vuk

Ui.: Az utolsó 3 naphoz most sikerült a képeket is feltölteni és a tegnapi napot is ma este publikáltuk.  Ha valami miatt nem jelenik meg időben a napi poszt, ne aggódjatok, amint lesz térerő és áram az aksikban, abban a pillanatban felrakjuk! Szóval nincs semmi bajunk, nem adtuk fel, nem ettek meg gonosz bennszülöttek (by Eszti) :) De olvassatok és kommenteljetek szorgosan!

Ma egész frissen ébredtünk, tegnap a kétségbeejtő kavargás és a frissen ritkított erdő ellenére (a hagyásfákat természetesen nem az alapján jelölik ki, hogy van-e rajtuk jelzés) egészen jó szállást sikerült találnunk. Reggel el is kezdtünk örülni, hogy milyen szép idő van, még a sátrat is kivételesen szárazan sikerült elrakni. Azonban a következő 1 km haladás megint legalább 3 km-ünkbe került a derékig érő, vizes gazban. Ez és némi sárdagsztás után viszont nagyon jó úton haladtunk az Eszkála erdészházig.

A ház állapota borzasztóan leromlott azóta, hogy itt jártunk, derékig érő gaz veszi kőrbe. Elég lehangoló...

Tettünk pár kitérőt szép kilátópontokhoz. Ezek természetes sziklakiszögellések, fantasztikus látvány nyílik róluk, mindenképpen érdemes megtenni azt a pár 100m kitérőt.

Sajnos közben elkezdett csöpörögni az eső, fel kellett venni az esőkabátokat. Kezdjük unni ezt az időt, bár kétségtelen, hogy a hőmérséklet pont túrázásra való. Azonban a lábam már 3 napja ázik, és egész csúnya sebek kezdenek rajta lenni. Jól jönne már egy kis jóidő...

Regécen sikerült föltölteni az akkumulátorokat. Itt szeretnék elnézés kérni a kommentelőktől, hogy nem válaszolunk azonnal, de sajnos nagyon gyorsan kell intézni a netezést, mivel így a laptop is sokkal többet fogyaszt, meg a telefonom is úgy merül, mint beszélgetés közben.

Este elindultunk a regéci várhoz, ennek az aljában sátorozunk. Sajnos pont elkezdett esni az elő, így a tűzrakást ma is ki kellett hagyni. Pedig délelőtt nagyon reménykedtem benne...

Eszti

Hosszú, fárasztó és nedves napunk volt. Még tegnap este esett az eső, a sátrat vizesen csomagoltuk el reggel. Aztán kezdődött is a menet a nedves, esőtől csöpögő fűben, bozótban, erdőben. A jelzésekre nagyon oda kellett figyelni, ha kicsit is bíztunk a jó útban, máris kavarás lett a dologból...

Vágáshuta a legszebb falu, amit eddig láttunk: mindenhol virágok, faragott szobrok és padok, régi házak...

A kocsmárostól kaptunk egy meleg, kakaó szerű italt.

A Bányi-nyeregig nedves, de jó utunk volt. Útközben találtunk maximális térerőt, itt felraktuk az előző napi posztot, és a képeket is gyorsan sikerült feltölteni. Pecsételés után elő kellett venni az esőkabátot, de hamar le is vettük. Megvolt az első nagy futásom is: elfelejtetem 2x pecsételni a Bányi-nyeregnél (ez a 27-es számú túra vége és a 26-os eleje, ezért mindkét helyre kell pecsét), ezért vissza kellett futnom legalább 1km-t.

Az út menti pocsolyákban rengeteg béka úszkált, Eszti szerint sárgahasú unka.

Innentől kezdve végig voltak kisebb-nagyobb kavarásaink, melynek oka többek közt a ritka jelzés volt. Mint már írtam, a jelzések maximális odafigyelést követelnek...

Végül csak elértünk Makkoshotykára, ahol megnéztük a vadászati gyűjteményt. Szegény bácsi eléggé megöregedett, mióta utoljára láttuk (4 éve), de még mindig lelkesen mutogatta a trófeáit. A kép sajnos nem a legjobbra sikerült, borzalmasak voltak a fényviszonyok.

A falu után nagyon botrányosak a jelzések, végül kerestünk egy alkalmas sátorhelyet és ledőltünk. Sajnos tüzet most nem tudtunk rakni, így a vacsi hagymás-szalonnás dara volt.

Vuk

Az első reggel nem indult a legkellemesebben. Nem mintha arra számítottunk volna, hogy a párás, ködös időben valami is megszárad a sátorban, de azért nagyon lehangoló reggel vizes zoknit, cipőt, nadrágot húzni. A vizes ruhák sajnos legjobban így száradnak...

A Milicről lefelé kezdett barátságosabb idő lenni, innen már néhány szép kilátásunk is volt. Azt hihetnénk, hogy a lefelé úton gyorsabban és kényelmesebben lehet haladni – hát nem... Jó adag ereszkedés után végre megtaláltuk a Vár-forrást, majd elkezdtünk fölmászni a füzéri várhegyre. A várban éppen most tárják föl az alsó szintet. Egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom, fantasztikus a vár és az onnan nyíló látvány is.

Füzérre beérve megnéztük a katolikus templomot, ahol román kori freskómaradványokat tártak fel. Ugyanitt tapasztalhattuk meg elsőként a szabadtéri, mobilnetes blogolás élményét. A probléma ott kezdődik, hogy az árnyék és a térerő nem esnek egy helyre... A telefon modemként használva sem a legjobb megoldás, elég lassan sikerült bejelentkezni a szerkesztőfelületre.

Innen elindulva még sokáig gyönyörködhettünk a vár látványában.

A hegyköz kellemesen lapos tájain végigsétálva már kevesebb látnivaló akadt. Azért itt is érdemes megnézni a hajdani kisvasút utolsó mozdonyát Füzérkomlóson vagy a még még működő Pálháza – Rostalló között közlekedő testvérét kipróbálni.

Mi ez utóbbit ugyan kihagytuk, de éppen találkoztunk vele Kishután, jó sok kirándulót vitt így hétvégén. Egy csapattal Füzér után is találkoztunk, miskolci öregdiákok voltak, mind ötven felett, és valamiért nem tetszett nekik a Várhegy látványa – már messziről látszik, milyen meredek...

Estére Nagyhutáig jutottunk, ahol a kedves polgármester megengedte, hogy a Faluháza mellett aludjunk. Itt kisebb idegbaj árán sikerült az enyhén nedves fából tüzet rakni, így vacsira sárgaborsó lesz...

Eszti

Ui.: A képeket most töltöttem fel a szemerkélő esőben, mert most max. térerő van - sikerült is rendkívül gyorsan megoldani a műveletet. Vuk

0. nap: leutazás, Hollóháza – Nagy-Milic

Tegnap már nem jutott rá idő, így most írok pár szót a többi felszerelésről is.

Hátizsák: Decathlon-gazdaságos, Forclaz60. Jó nagy darab, sok minden fér bele és rengeteg helyen állítható. A hátránya ugyanez: rengetegszer újra kell húzni a különböző hevedereket...

Cipő: nekem bakancsom van (Forclaz500), Esztinek túracipője (Forclaz100-as talán). Az enyém vadi új, most bejáratós, de nem mertem a régi szakadt bakancsomba jönni. Esztié már kicsit megviselt, de kibírja még a túra végéig. Ebből is látható, hogy a bakancs – cipő vita értelmetlen: mindenki azt használja, amelyikben kényelmesen tud menni.

Ezen kívül tettünk el szandált is, jó idő és jó terep esetére.

Ruhák: három váltás póló és fehérnemű, egy polárpulcsi és egy dzseki. Többet felesleges is vinni, a három váltás pont arra elég, hogy egy rajtad van, egy szárad a mosás után, egy pedig tiszta. Ezen kívül egy sokzsebes hosszúnadrágban túrázunk, de tettünk el még rövidnadrágot is, ahol kevés a csalán és jó az út, oda jó lesz. Eszti tett el szoknyát is, ez pl. fürdésnél lehet hasznos.

Poncsó: azért hasznos, mert a hátizsákot is beborítja.

Az útról: minden csatlakozást elértünk, de így is fél 3-ra értünk Hollóházára. Gyors pecsételés után körülnéztünk kicsit és fotózkodtunk a Kéktúra-emlékműnél. Itt minden a porcelánról szól: az emléktáblák, a keresztút stációi, stb. mind abból vannak.

A faluból kifele kis keresgélés után ráálltunk a kék jelzésre, melynek minősége Bodó-rét közelében lett jó. Innen már gond nélkül tudtuk követni az utat, azt a kis apróságot leszámítva, hogy eleredt az eső, majd Nagy-Milicig szakadt. A poncsóm és Eszti cipője nem is sokáig bírta: ő tocsogott a vízben én meg bőrig áztam. Mire felértünk a csúcsra, az eső elállt, így gyors sátorállítás után vacogva bújtunk a hálózsákba. A vacsi zacskósleveses dara volt.

Kicsit reménykedtünk benne, hogy nem rögtön a 0. napon fogunk megázni, de nem jött össze :( Nem baj, ezután már csak jobb lehet!

Vuk

Egy 44napos túra során alapvető probléma, hogy mit is fogunk enni. A májkrémes/szalámis zsemle/kenyér elég egyértelmű, na de azért ezen még mi sem élünk meg másfél hónapig. Milyen lehetőségek vannak főtt kajára?

Azért kezdjük az elején: először is valamin főzni kell. Erre többféle lehetőség is kínálkozik.

 - Gázfőző: viszonylag kis térfogatra összecsukható változatok is vannak, nem túl nehéz, ideális melegítésre. Hátránya, hogy csak erre.. Mi egyszer megpróbáltunk lencsét főzni rajta, hát.. nem volt túl sikeres. Nyilván a mienknél jobb gázfőzők is vannak, de ha nem akarunk egy egyhetes túrára is több pótpalackkal indulni, ne akarjunk rajta zacskóslevesnél bonyolultabb kaját készíteni.

Ebben a bejegyzésben elég sok mindenről fogok írni, úgymint: tisztálkodás, egészségügy, mosás, és ide írom le az elektronika témakörébe tartozó tárgyakat is. Igyekszem rövid lenni, inkább csak felsorolás-szerűen leírom, mit viszünk magunkkal. Ha valamivel nem értetek egyet, vagy valamit kihagytam, amit szerintetek mindenképpen el kéne rakni, írjátok meg kommentben!

Tisztálkodás:

Mivel az előző cikkben (http://ketvandor.blog.hu/2011/07/11/a_furdesrol) részletesen írtam a témáról, itt csak felsorolom, mit raktunk el.

  - Napi használatra: szappan, törölköző, mosdószivacs, sampon (kakukktojás, de ide illik), fésű, fogkefe, fogkrém
  - Alkalmi kellékek: borotva, borotvazselé (75 ml-es), borotvabalzsam (arcszesz helyett, bár olyan a szaga, mint a popsikenőcsnek), körömvágó, szemöldökcsipesz, kistükör.
  - Mosás: mosószappan

Itt a kánikula, hőségriadó meg minden, mindenki valami tócsában pacsálna, hívják azt Adriának, Balatonnak vagy a kerti gumimedencének, gondoltam, összedobok egy vizes bejegyzést.

Az előző bejegyzés (http://ketvandor.blog.hu/2011/07/04/a_vadkempingezesrol_2_resz) 10. pontjában már röviden érintettem a problémát, most megpróbálom részletesebben is kifejteni.

Minden túránál alapvető probléma és szükséglet a tisztálkodás, azonban vándortáborozás esetén, ha nem kempingben, magánháznál vagy egyéb, fürdési lehetőséggel ellátott szálláshelyen alszunk, más alternatív módon kell megoldani a problémát. Erre most hirtelen háromféle módot tudok felsorolni: